Gyermek-szülő kapcsolat – hol végződik a szeretet és hol kezdődik a teher

Van a Sanomának egy érdekes kis oldala, a www.megsugom.hu, ahová témától-formától, egyáltalán bármiféle kritériumnak való megfeleléstől mentesen érkeznek rövid, névtelen bejegyzések (talán egyfajta közösségi blognak nevezném). A minap egy 27 éves srác írt egy szösszenetet, a következő szöveggel:

“27 vagyok, szeretnék sokat utazni, világot látni, de a szüleim idősek és betegek, nem hagyhatom itt őket. A gyereknek a feladata, hogy gondoskodjon a szüleiről, de én mérges vagyok rájuk emiatt. De gáz vagyok!”

A kommenteket olvasva kezdtem el gondolkodni azon, hogy mi is lenne ennek a helyes módja, kinek meddig ér a kötelessége, meddig lehet a gondoskodás önzetlen, lehet-e (szabad-e) visszafogni a másikat az önmegvalósításban, hol az a pont, amikor az egész már egyfajta zsarolásba csap át, netalán élősködésbe.

Miért örülök a dohányfüstmentes programnak…

Bevallom, régen vártam már, hogy ez megtörténjen. Sőt, arra is vágyom, hogy a dohánytermékeket annyira megdrágítsák, hogy az átlagembernek ne jusson rá, habár egy nikotinfüggő inkább éhen fog halni, semmint lemondjon a napi egy-két doboznyi koporsószegről. Én egyetemista korom óta kocabagós voltam, eddig a pontig, legalábbis valahogy egybeesett a törvény és a  gondolat, hogy végleg vége, soha többé nem akarom se szívni, se szagolni.  Ezért aztán összeszedtem néhány pontot, miért is örülök annyira annak, hogy végre a zárt helyeken és a buszvárók/egyéb közterületi intézmények öt méteres körzetében a jövőben jól tomporonszekszuálják azt, aki rá mer gyújtani.

Az a fránya kurkászás

Carrie Bradshaw azt mondta egyszer, hogy onnan lehet látni, hogy egy csaj szerelmes a mellette ülő férfiba, hogy igazgatja a ruháját, leszedi a zakójáról a kis szöszöket, tehát kurkássza. Ezt a pszichológusok is megerősítik, szerintük a nőket megnyugtatja ez a mozdulatsor – de mi van ha fordítva van? Történetesen például a pasi a kurkászás-mániás, aki szinte beteges megszállottsággal keresi a másikon a pattanásokat – addig a pontig, amíg a nő a végén már sem a pólóját nem meri levenni előtte, de még hátat fordítani is fél, nehogy megint nyomkodni kezdjék. És mondjuk ne kelljen a másikat kínjában megütnie, mert hát akit az ember szeret, azt nem illik megpofozni. Bár ezt Összesküvők Renike másképp gondolja, én azért maradnék a hagyományos, erőszakmentes megoldásoknál. 

Hiánycikk lett a spontaneitás?

Ha most bemehetnék az emberi tulajdonságok hatalmas áruházába és levehetném a polcról a számomra szükséges érzelmeket, attitűdöket, viselkedésformákat, a spontaneitás biztos, hogy a legelső, a legfontosabb volna közülük. Függetlenül attól, hogy milyen magasra kell nyúlni érte, vagy hány másikról kell lemondanom érte, jobban vágyom rá, mint hat évesen a földig érő hajú, csillogós ruhájú Barbie-babára. Annyira sokszor érzem, hogy az élet szinte kínosan megtervezett. Minden arról szól, hogy a sűrű életünkben mindenre jut időnk, csak épp azokra a legkevesebb, akiket a legjobban szeretünk, mindenkivel időpontot kell egyeztetni. Eltűnt a világból az, hogy “van egy órám, fussunk már össze, igyunk valamit, beszélgessünk”. Mintha az emberek számára ez a dolog idegenné vált volna.

Pedig a spontaneitás nagyon fontos. Életben tartja az emberi kapcsolatokat. Mert érezteti a barátainkkal, a párunkkal, a szüleinkkel, hogy nem csak a szokásos heti/havi időpontban számíthatnak ránk, hanem máskor is gondolunk rájuk és megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy mosolyt csaljunk az arcukra. Aki nem tud a legváratlanabb pillanatban is szeretni és aki nem hagyja, hogy a legváratlanabb pillanatban is szeressék, elmulaszt egy részt a boldogságból. Azt a részt, amikor látjuk, milyen boldog az, akire gondoltunk és mi milyen boldoggá válunk, hogy láthatjuk a mosolyukat.