Újabban rákaptam a Maxima olvasásra – kizárólag a mellékhelyiségben töltött időszakban! – mert bár pénzt sosem adnék ki rá, a lakótárs járatja, aztán ha már ott van, időnként megkukkolom az érdekes főcímeket.
Az e heti számban három pasi nyilatkozik arról miért is félnek az (csak azt hiszik hogy) erősebb nem tagjai a sikeres nőktől. Gondoltam, ebben a témában élből van tapasztalatom, mert dobtak már ezért. Pontosabban azért, mert saját magát sokkal rosszabbnak érezte mellettem. Viszont a siker szerintem nem az egymáshoz hasonlítgatásban mérhető.
Szvsz. mindenki tehetséges valamiben. Lehet, hogy nem iskolai tárgyban, hanem egyszerűen csak jó anya lesz belőle, vagy kiváló az emlékezete, vagy jó stratégiai gondolkodó. Ezért aztán kiváltképp utáltam már a gimiben is, hogy összehasonlítgattak engem, töris-magyarost a biológussal és a matekossal. Hol lehet ezt a teljesítményt összemérni? Jegyekben? Versenyeredményekben? Korántsem. Hiszen a jegyek, a teljesítőképesség sokszor az aktuális lelkiállapot függvényei, nem csak a diák, de a tanár részéről is.
És persze a Maximában olvasott interjúk után is rögtön az jutott eszembe, hogy egy nő nem csak akkor sikeres, ha többet keres, mint a férje, jobb beosztásban van egy cégnél stb. Minden ember akkor sikeres, ha vannak céljai, felismeri a hozzájuk vezető utat és eléri őket. Számomra a célmeghatározás elsődleges dolog, hiszen ha nem látom minden nap magam előtt, hogy mit akarok elérni, akkor észrevétlenül kallódok az időben, az események között és sehová nem jutok el, olyan, mint az árral szembeni úszás. Viszont ha megvannak a célok hosszabb és rövidebb távon, akkor lehet őket visszabontani action stepekre, amik alapján lehet haladni a cél felé. Minden kisebb cél elérése siker, hiszen a végső cél része. Ezért aztán nem értem, hogy miért vannak a pasik úgy beparázva, hogy az asszony egyetemet végzett, ők meg pl. csak technikumot és ez egyébként egyáltalán nem egyenesen arányos egymással. Lehet, hogy az alacsonyabb végzettségű sokkal logikusabban és értelmesebben gondolkozik, mint a diplomás párja – nemtől függetlenül.
Nyilván hajtja őket, hogy ők legyenek az okosabbak, a vezérhímek, no és persze végtelenül hiúk is, ez viszont az emancipáció korában nem vezet eredményre, mert pontosan ezt a negatív önképet szüli a férfiakban. A férfiak kulturális tudatuk szerint vezetik, védik, eltartják a nőt, ma azonban erre már szinte alig van szükség. Ezért valahol a szerepük is lecsökkent, ők viszont nehezen adaptálódnak ehhez a változáshoz. Megszokták, hogy kevéssé kell tenniük a nőkért, csak kicsit körbeudvarolni, meglengetni pár szál virágot és már omlik is a csaj kérdés nélkül a karjukba. A 21. század nője viszont igenis megnézi, milyen ember a párja. És hogy sikeres-e? Számomra önmagához képest kell annak lennie. Ha a saját világában, szakmájában sikeres, akkor igazából mindegy, hogy kevesebbet/többet keres-e. Legyen intelligens és önálló.
Számomra a siker egyébként nehezen megfogható fogalom. Hiszen gyerekként azt érzi az ember amikor átveszi az ajándék könyvet az igazgatótól, hogy sikeres, mert megtapsolják, megdicsérik. Abban az életkorban az a siker mutatója. Aztán ahogy múlik az idő, növekednek a társadalmi elvárások, s bár egyes tételek megléte (nyelvtudás, célorientáltság, megoldásfókusz stb) elősegíheti az anyagi sikert, de nem biztosítja automatikusan az élet minden területére kiterjedő sikert. Hiszen jó állás mellett is lehet valaki a magánéletében boldogtalan, viszont a boldogsághoz sem kell feltétlenül jó állás. Egyszerűen célokra van szükség. És arra, hogy tudjunk ezek felé a célok felé haladni, mert minden egyes részsiker motiválja az embert a következő elérésére, a motivált, pozitív beállítottságú embert pedig sokkal többen kedvelik, hiszen árad belőle ez az életérzés. Talán úgy tudnám definiálni az egész siker dolgot, hogy egy olyan életérzés, amikor az ember maradéktalanul elégedett az életével. Nem azon töpreng, mi lett volna ha.., hanem a jövőbe tekint és közben folyamatosan megéli a jelent.
nyilván hülyén hangzik, de nekem pl. nincsenek céljaim perpillanat. tekintsünk el attól h munkát szerezni végre v. elvégezni a félévet az egyetemen, mert ez nem cél, ez “muszáj”.
én úgy kelek fel minden reggel, hogy nem látok magam előtt semmit, és még is halál jól elvagyok, jól érzem magam, lavírozok ide-oda
egyetértek azzal, hogy összehasonlítani egyiket a másikkal tök felesleges. eleve abszurd a kifejezés, mert semmi sem ugyanolyan, minden más, effektiv élőlényekről beszélek, összehasonlítani pedig két “ugyanolyat” lehet.
úgy értem, ha adott lenne két fél számára detto ugyanaz a képesség, hogy megtanuljon vagy elérjen valamit akkor igen, van értelme az összehasonlításnak, hogy az adott képességek mellet ki mit és hogyan ért el, de ahogyan egy piros ruhát sem lehet összehasonlítani egy kékkel, ugy egyik embert sem a másikkal. melyik a jobb, szebb, sikeresebb, szubjektiv nézőpont kérdése.
A muszáj is cél, mert el kell érned és rájönni, hogy hogyan érd el
Nekem is muszáj befejezni az egyetemet, de cél is egyben:) És pl. fél évre rendesen be van osztva, mikor mit dolgozok ki, hogy rendben haladjak
Ez nagyon hatásos bevezető, kellő távolságtartással kezeli a forrásmédiumot
Én is írtam már: “Egy minisztériumi mosdóban felejtett Best magazinban csodálkoztam rá…” 
Jaja, épp akartam idézni magamat “Nagynéném fogorvos, a rendelőjéből hordja haza a Storyt, tehát a vécén rendszeresen olvasom” – lol.
A jelenség létezik, de nem ez a fő baj. “Az a baj”, ahogy a Belga mondaná, hogy nekem eszembe se jutna, hogy ő kevesebbet keres vagy kevésbé sikeres papíron, viszont átadja azt a frusztrációt és kétségbeesést, amit benne ez okoz. A előbbi nem zavar, az utóbbi igen – mert ezen én tudok a legkevésbé segíteni. Persze, melléállsz, biztatod (a vigasztalás szót kerülöm), de… azt érzed, hogy nem tudsz mit tenni. zt mindenki rendezze le magában.
Egyébként a diplomák száma lenne a legutólsó, amihez ezt kötném.
Jó poszt volt, na!
Tudom, hogy gagyi szöveg, de a siker akkor mérhető, ha valamit elismernek mások én pedig sikernek érzem. Legyen szó egy elkészített ételről vagy egy munkáról, esetleg bármi komolyabbról.