Ha lenne nálam valami nagy és nehéz, ami netalántán tüskés és méreggel kent is, szívesen hozzávágnám a Marie Claire újságírójához. A kedves online zsurnaliszta ugyanis nyugiban nézte a Mike & Molly című amerikai sitcomot, aztán majdnem szívrohamot kapott, amikor a túlsúlyos szereplőket csókolózni látta a képernyőn – ennek pedig hangot is adott a marieclaire.com-on. Azaz szerinte undorító, ha olyanok csókolóznak, szeretkeznek a filmekben, akikről “hurkákban csüng a háj”. Ettől persze nem csak a jónép, de még Dita von Teese is kiakadt és bocsánatkérést követelt, hiszen hogy merészeli egy sikeres nemzetközi női magazin így megalázni a túlsúlyos nőket, mikor pont az egyén egészséges önkép-kialakítását és önmegvalósítását hivatott segíteni.
Maura Kelly szerint ugyanis a túlsúlyos emberek betegek, betegek meg ne élvezkedjenek a nappalijában. Ilyen erővel kitilthatnánk az Édes novembert is a tévéből, hiszen Keanu Reeves a daganatos, halálán lévő Charlize Theronnal osztja meg a testnedveit. Kelly kisasszonynak csak gratulálni tudok ehhez a rendkívül toleráns és egészséges világképhez, lévén, hogy ő átlagos testalkatú harmincas nő, akinek semmi baja a saját külsejével – vagy éppen pont túl sok is, ezért másokon vezeti le a feszültségét.
Éppenséggel kezdtem örülni, hogy egyre több divattervező és stylist alkalmaz plus size modelleket a csontkollekciók helyett, legutóbb például Crystal Renn mutatott be egy téli kollekciót – és sokkal jobban állt rajta, mint a 32-es méretű vállfákon. Erre itt ez a nő és megpróbálja zsidóüldözés módjára szítani a közvéleményt a túlsúlyosak iránt (hallottam már olyanoktól, hogy több TB-t, adót, tandíjat, utazási költséget kellene fizettetni velük). Azaz kilóra kéne mérni a jogokat? Akkor azt hiszem, a gatyám is rámenne, hiszen nehezen találni nálam paradoxabb alkatú huszonévest: 167 cm magas vagyok és a mérleg kilóban sokkal többet mutat, mint amennyit kéne, ugyanakkor 42-44-es ruhákat hordok, vagyis kb. egy plus size modell méreteivel egyezik meg az alkatom, except hogy itt-ott azért van egy kis ledolgoznivaló. Kilóra azonban képtelen vagyok fogyni, mert a fehérjegazdag étrendem miatt az edzéseken többet izmosodok, mint amennyi zsírt égetek, tehát ami lemegy, annak a helyére már ott is a súlyosabb izom. A vádlim mint egy focistáé (keménységre is), a csontozatom meg mint egy mammuté, szerintem kétszáz év múlva se bomlik el 
Kérdés, hogy egyáltalán mi alapján van joga egyik embernek valamely tulajdonságáért kiközösíteni a másikat, ha az nem ütközik súlyos erkölcsi, értékrendi vagy jogi szabálysértésbe? A filmipar ráadásul a kreativitásról szól (újabban ugyan csak kettes számú céllá vált a bevétel mögött) és mi mással lehetne eladni egy történetet, mint emberi sorsokkal, kendőzetlenül bemutatva az egyén boldogságát, szomorúságát, tragikumát, vagy épp komédiáját? Ha ez a film két túlsúlyos ember életéről, érzelmi komédiájáról szól, Maura Kellynek csak azt tudom tanácsolni, hogy ne nézze meg, habár pont az teszi érdekessé, hogy maguk a komolyan túlsúlyos emberek minden máshogyan, több gátlással élnek meg, pont a társadalmi “kirekesztettség” miatt.
A twitter-kampány ugyanakkor megtette a hatását, a cikk mögé egy bocsánatkérő levél is került, bár nyilván egyetlen szavát sem gondolta komolyan. Ahhoz, hogy megértse, hogy az érzelmek nyilvános kimutatása nem csak a vékony emberek előjoga – neki is ki kellene próbálni, milyen egy túlsúlyos bőrében élni. Valójában én magam sem tudom, hiszen nem tartom magam túlsúlyosnak igazából, bár elég gyakran demonstrálták velem szemben az elmúlt tizenöt évben, hogy ötven kilónak kellene lennem ahhoz, hogy a társadalom elfogadott, esetleg megbecsült tagja legyek. Nem mintha érdekelne mit mondanak azok, akik unalmukban csak mások alakján tudnak élcelődni…
MC-es csajról no komment, mert nem tudnám elég finoman kifejezni magam.
Crystal Renn-hez pedig annyit, hogy imádnivaló, mint plus size modell, de pont tegnap hozott le róla a Cosmo egy képet, amin csontsovány lett (már önmagához képest), és nekem valahogy elvesztette a varázsát.
Most néztem a cosmo photoshoot videót – lehet 1-2 kilót fogyott, de még azért mindig megvan a karján az integető felesleg, meg a pofija is elég husi. Rendben van sztem úgy ahogy.
Persze a fotókat utólag retusálhatták is.
ha túlsúlyosan undorító a csók, akkor legyen már csontsoványan is. a csontsovány modellek kiálló csontjaitól nincs hányingerük?
Pont ez a probléma, hogy azt tartják normálisnak, ha egy csaj 175 cm-hez is csak 50 kiló, olyan lapos a hasa, hogy bentebb van, mint a csípőcsontja és kilátszanak a bordái, meg a gerince.
Szerintem az a normális, ha az embernek egészséges súlya és testsúlyindexe van, bár ez rám sem jellemző, mint fenn olvashatod, de én nem is gyúrok arra, hogy vékony legyek, maximum igyekszek az egészségemért dolgozni. De ettől függetlenül senkinek nincs joga megvonni a túlsúlyosaktól sem a boldogságot, ők is emberek és nem kell elbújniuk, mintha társadalmon kívüliek lennének.
Idegesítően perfekcionista a társadalom. Épp most néztem egy lifenetwork-os kisfilmet az intimplasztikáról – brutális, hogy mennyi lány választja ezt a megoldást, mert olyan akar lenni, mint ahogyan a playboyban néznek ki a lányok, holott azok szét vannak retusálva, tehát egy nem létező ideálképre akarnak hasonlítani. Mert bennük van a para, hogy természetes adottságaikkal (az lényegtelen ebből a szempontból, hogy szőrtelenít avagy sem) nem fognak tetszeni a pasiknak. Holott egyre több olyan pasival találkozom, aki szereti a gömbölyűt, a fognivalót és nem csontokat akar tapogatni. És általában ezek nem a mackós alkatú pasik, hanem sokszor a vékonyabbak.