Tiltakozzunk a felsőoktatási törvény egyoldalú módosítása ellen! - hirdeti fennen a néhány hónapja létrejött facebook oldal, amely azon frissiben közli le Hoffmann Rózsa napi elvetemültségeit. Köztük hogy aki harmadjára sem tud levizsgázni, az ne járjon egyetemre, az egyetemisták felelőtlenül “vizsgázgatnak” (sic!) és olyan csak a mesében létezik, hogy egy diákot egy tanár szimpátia hiányában újabb megmérettetésre invitál.
Mai témánk pedig: Hóffmann Rózsa vélhetőleg találkozott néhány átlagos 21. századi tinivel és az az örökbecsű ötlete támadt, hogy gimnáziumi berkekben való erkölcsi – és hitoktatással térítse őket vissza az egyetlen és helyes útra.
Máris látom lelki szemeim előtt, ahogyan a tűsarkús-cicanadrágos tizenévesek wikipédiáról puskáznak okostelefonnal a Jézus tanításairól szóló dolgozathoz, a padban pedig a Biblia kifénymásolt lapjainak szövegkiemelővel tarkított példányai lapulnak. Mindezt az előző és a következő esti alkoholmámoros tivornya közötti időszakban.
Nem telik el hétvége, hogy ne hallanék történeteket arról, milyen volt egyházi iskolába járni. Reggel-délután templom, zsoltárok kitéve-betéve. Ha egy református fiatal egy katolikussal akart házasodni (szigorúan húszéves kora előtt), az már szentségtörésnek számított, tekintve, hogy jóval erősebb egyházi ellentétekkel is kellett számolni. Ma azonban már kevésbé téma az egyházak közötti nézeteltérés, inkább a vallás maga, mint létező kérdőjeleződik meg. Nagyanyáim ingatják a fejüket, milyen más volt régen, nem volt ennyi rossz ember. És a gyerek szót fogadott a szüleinek, tanult, dolgozott, járt a megszabott útján. Persze mit nekik két világháború, az nem volt elég rossz? Akkor is voltak melegek, kurvák, rablók, gyilkosok, hűtlenek… csak a kommunikációs csatornák fejlettsége hiányában nem jutott el az emberekhez 24/7, hogy éppen Lollobrigida vagy Monroe kivel sétált vagy reggelizett a Tiffany’s-ban.
Eszter Kitántorgók – avagy a jövőre váltott múlt című írása igen erőteljes összképet ad arról, hogy milyen gondokkal küzd manapság az Y-generáció. Valahol elveszett a generációnk az éterben. Már nem tudjuk – még nem tudjuk, olyan, mintha komplex személyiségzavarral küszködnénk. Egyrészt még a hátunk mögött ott a szocializmus intő keze a hagyományos családmodellel, gender-elmélettel, ugyanakkor a világ egyre inkább kényszerít arra, hogy felvegyük az őrült mókuskerék tempóját, mert aki lemarad, az kimarad, csak az erős éli túl és mehet a társadalmi piramis legaljára gürizni egy kiló kenyérért, amiből nem biztos, hogy saját magának is jut, mert a gyerekének is enni kell.
De Hoffmann Rózsa mereven kitart amellett, hogy pozitív hatást lehet gyakorolni a magyar társadalom fiataljaira, ha nem önkéntesen, hanem kötelezően járnak majd vallási és erkölcstani órákra. Megtanítják nekik, hogy “Ne kívánd azt, ami a felebarátodé” – és közben azt látja, hogy mások gátlástalanul lopnak. Azt is megtanítják, hogy “Ne paráználkodj” – és a szombat esti buliban a legjobb barátnője már nem a Peti, hanem a Pista alatt fekszik (vagy netalántán a Peti és a Pista között).
Természetesen nem az lázít, hogy a soron következő generációt megpróbálják jó útra térítgetni, hanem inkább az, hogy ezt merev, megkövesült eszközökkel próbálják visszacsempészni a tantervekbe. Ma már melyik tinit fogja érdekelni, hogy Jézus vízen járt, ha van MTV? Lehet heti szinten oktatni, dolgozatot íratni, osztályozni a bibliaismeretet, vagy épp az erkölcstani tudást, de ez megfelelő környezet híján falra hányt borsóként végzi. És még csak új munkahelyeket sem teremt. Csak újabb bőrt húz le azokról, akiknek már egyébként is van munkájuk. Mások pedig előbb vagy utóbb megunják és kitántorognak.
