Egyszer azt mondta nekem B: “Borzasztó nehéz, hogy egyszerre ennyi nyelven kell tudjak beszélni”. Persze nem idegen nyelvekre gondolt, hanem arra, hogy nem mindegy, hogy hogyan beszél az egyik, másik, harmadik gyerekével, a férjével, az anyjával, a húgával, a főnökével vagy épp velem. Mindenkire egyenként rá kell hangolódnia és ez lefárasztja. Nos ráadásul nem csak az alapvető kommunikációnak vannak különböző nyelvi csatornái, módjai a partnertől függően, hanem magának a szeretet kommunikációjának is, azaz nem mindegy, hogyan, milyen cselekedeteken keresztül mutatjuk ki a másiknak a szeretetünket. Alapvetően – Gary Chapman szerint – ötféle szeretetnyelv létezik: (1) Elismerő szavak, (2) Minőségi idő, (3) Ajándékozás, (4) Szívesség, (5) Testi érintés.
Nekem a szeretetnyelv teszten elég vegyes értékek jöttek ki, leginkább minőségi időre van szükségem azokkal, akik fontosak nekem, de legalább ennyire számítanak az elismerő szavak is. Csekély mértékben van szükségem szívességekre vagy testi érintésre, ajándékokat pedig egyáltalán nem várok el senkitől, nem ez alapján ítélek meg másokat. Valójában teljesen egyetértek ezekkel az eredményekkel (általában személyiségtesztek és hasonszőrű elemzések esetén egyet szoktam érteni, azaz elég jól ismerem a saját belső dolgaimat, pozitív-negatív tulajdonságaimat, vágyaimat), sőt, még az arányokkal is.
Szeretem, ha el tudok menni a barátaimmal egy-két órákra akár csak fagyizni, sütizni, vagy épp sportolni, vagy bármi olyat csinálni, amikor megdumáljuk, kivel mi történt az utóbbi időben, milyen kihívásokkal kell szembenéznie a jövőben, hogyan alakul(t) az élete, vannak-e problémái, van-e valami, amiben tudunk egymásnak segíteni. Azt kevésbé értékelem, ha csak úgy elmegyünk vásárolni és közben nem is egymásra figyelünk, hanem a saját ügyes-bajos dolgainkra, mert annak köze nincs a minőségi időhöz: számomra fontos, hogy időnként osztatlan figyelmet kapjak és ha együtt vagyok valakivel, akkor legyünk nagyon együtt, érezzük egymást. Amikor otthon vagyok, a minőségi időt általában egy üveg bor mellett szoktuk anyuval megoldani, apuval Ukrajnába megyek kirándulni, bár az tekintve a célt, inkább csak félminőségi.
Másodsorban az elismerő szavakkal lehet a kedvemben járni. Ha folyamatos pozitív megerősítést kapok a környezetemtől, akkor szárnyalni tudok és 200%-on égni, akármiről legyen szó. Ha elmarasztalnak, akkor csak lefelé csúszok a lejtőn, de ha folyamatosan nyomnak felfelé, akkor újra és újra képes vagyok lekörözni saját magam és mindenki mást, mert amit csinálok, az folyamatos örömforrássá válik számomra. Ha valamit rosszul csinálok, akkor is arra van szükségem, hogy bátorítsanak, de legrosszabb esetben is tárgyilagos elemzés kell, az, ha negatívan viszonyulnak hozzám kb. a gyilkossággal egyenlő, elvész a motivációm és a továbbiakban bosszúszomjassá válok. Szerencsére a legtöbb ember magától felfedezi, hogy pozitív megerősítéssel lehet velem eredményeket elérni. Well, aki nem jött rá, vagy nem fogadta el ezt a tényt, az eddig mindig megbánta, vagy így, vagy úgy.
A szívességekkel általában óvatosan bánok, mert sajnos-nem sajnos arra lettem nevelve, hogy a szívesség nem ingyenes dolog, bár alapvetően azért hívják szívességnek, mert kedvességből, pozitív hozzáállásból, önként felajánlásból kell(ene) fakadnia, sokszor mégis azt tapasztalom, hogy a szívesség nem csak úgy van ingyen. Legtöbbször azt érzem, ha valaki megtesz értem valamit, akkor következő alkalommal, mikor szüksége van valamire, elvárja a segítséget – ami nem baj, hiszen ha barátok vagyunk, miért is ne segítenék, ha tudok – de cserébe várja, azaz “én már segítettem neked, akkor te is segíts nekem. Ezért nagyon is önjáró lettem, nem tudok szívességekre hagyatkozni, mert kifejezetten rosszul érzem magam a tudattól, hogy elvárják, hogy viszonozzam. Ez vonatkozik az ajándékozás témakörére is, kivéve, ha annyira közeli érzelmi kapcsolatban állok az illetővel, hogy tisztában vagyok vele, azért kapok tőle bármit, mert tudja, hogy örülnék neki. De az illemből ajándékozás ismét csak nem az én asztalom, nem ajándékozok azért, hogy legközelebb én is kapjak és nem is várom el senkitől, hogy megajándékozzon. Magyarul: aki az ajándékokkal és szívességekkel dobálózás nyelvén akar beszélni hozzám, az mondjuk úgy, hogy káromkodik.
A testi érintéseket szeretem. De nem létszükségletem, hogy ölelgessenek, puszilgassanak, a szüleimmel sem vagyok puszilkózós kapcsolatban, apámat évente átlag egyszer ölelem meg, ha rám jön az “egyperc”, anyámmal érkezéskor-távozáskor puszi-puszi és ennyi. Talán még nagymamival vagyok a “legérintésszükségesebb” kapcsolatban, őt egy hétvége alatt többször is megölelem, hozzá sokkal erősebben kötődöm, mint a szülőkhöz, tekintve, hogy gyakorlatilag ő nevelt fel, míg anyámék éjjel-nappal melóztak. Barátokkal szintén ritkán ölelkezem/puszilkózom, párkapcsolatban a legelején szoktam kiélni magam, de néhány hónap múltán alábbhagy ez a szükségletem.
Ezért aztán aki jó kapcsolatot akar ápolni velem, annak sosem árt tudni, hogy úgy biztosíthat pozitív érzéseiről, ha az együtt töltött időben maximálisan odafigyel rám és elismerően nyilatkozik arról, amit csinálok. Ettől kedves, bájos, aranyos leszek és minden jó, ha jó a vége, nem igaz?
Én még soha nem találkoztam olyan emberrel, akinek ne lett volna szüksége pozitív visszacsatolásra. Mondjuk simán lehet, hogy van olyan, aki anélkül is működik – csak nem tudok rá példát. A touchy-feely persönök megijesztenek… olyan zavaró, ha beszélgetsz egy ismerőssel, aki meg-megmarkolja a kezed magyarázás közben, és folyamatosan átkarol, megölel. A touchy-feely kultúrák néha viszont a malmomra hajtják a vizet. pl. három nagy kedvencem van, akik amerikaiak, ami rohadt nagy mák, mivel ugye ők simán köszönéskor fél perces ölelést nyomnak mind, amit mondjuk egy holland vagy német kedvencnél nem tudnék behajtani. Viszont mi van akkor, ha amerikai vagy, tehát ölelkezned kell kulturálisan, de nincs hozzá kedved? Az szopás lehet.
Chapman is azt mondja, hogy mindenkiben megvan mindegyik (szal pl. hogy nekem 0 az ajándékozás, az nem azt jelenti, hogy nem szeretem az ajándékokat, vagy nem örülök nekik, csak nem lehet levenni a lábamról vele) és igazából az a lényeg, hogy melyik a domináns. Van akinek elég, ha a főnök nem bassza le, nekem mondogatni kell, hogy ügyes vagyok
Én se szeretem a nagy taperolást, bár anno Charina esetében nem zavart, mert emberileg nagyon érdekes volt nekem.
Ez nagyon érdekes volt. Eredményeim: A – 7, B – 12, C – 6, D – 1, E – 4. A szívességekkel úgy vagyok, hogy nagyon szeretek segíteni azoknak, akiket szeretek, de hülyén érzem magam, ha ők segítenek nekem. Ez fura érzés. Szeretek ajándékokat is adni (kapni is!), de leginkább mégis a minőségi idő a fontos.
Az érintésekkel meg úgy vagyok, hogy a családban abszolút nem szokás, így nem is igazán tanultam meg, hogy hogyan kell, mindig zavarban vagyok, amikor valaki meg akar ölelni. Egyetlenegy olyan ember van az életemben, akit abszolút természetesen meg tudok érinteni, és akitől nagyon jólesik az ölelés, egyébként néha még olyan faux pas-t is el szoktam követni, hogy önkéntelenül elhúzódok, ha valaki véletlenül a beszéd hevében megérinti a kezem stb.
Nagyon tetszik ezt a teszt! Az eredmény szerint nekem minőségi időre van leginkább szükségem, s ez valóban így van.
Az utóbbi egy-két évben nagyon mélyre mentem ebben a témában a család kapcsán, olyannyira, hogy eljutottam oda, hogy miért nem ölelgetem a szüleimet gyakrabban? Sőt oda is eljutottam, hogy mi lesz, ha már nem lesz lehetőségem ölelgetni őket, érintésekkel is kimutatni, amit ki lehetne mutatni… nem fogom bánni? Okot nem találtam, csak annyit, hogy nem vagyok testi érintkezős típus, de ezen tudatosan változtattam a családomat illetően. Mert ok, hogy szavak-tettek nélkül is tudják, hogy szeretem őket, de nem érdemelnék meg talán, hogy ezt nyomatékosabban is kifejezzem a mindennapokban? -gondoltam. Azóta gyakrabban oda megyek hozzájuk, és csak úgy, minden ok nélkül megölelem őket. És ez most már ösztönös, aminek kifejezetten örülök. Rájöttem, hogy ez (nekem) fontos és jó. A közeli barátokkal is megöleljük egymást, ha találkozunk, de idegenekkel, távoli ismerősökkel nem szeretem a közelséget.
A testi érintés kérdése érdekes. A családom nem volt soha az a nagyon összebújós, puszilgatós “fajta”, viszont az utóbbi években kicsit azzá váltunk, amit nem bánok. Mondjuk apukám mindig ölelgetős volt velünk, idegenekkel, külsősökkel viszont ő sem bírta, ha megérintették, szóval ő sokszor megölel(t) minket, meg nála a szeretet egyik jele az, hogy megsimogatja a fejedet.
A szívességeket nem szeretem. Én szívesen adok, de fogadni nehezen tudom. Életemben kb. háromszor kértem valamit közeli ismerőstől, és mindháromszor vissza is utasítottak, pedig nem nagy dolgokról volt szó, azóta van bennem a blokk, hogyha valaki magától ajánl valamit, nem tudom “fogadni”. Ezen is dolgozni kell.
Az elismerő szavak nagyon jók, fontosak, főlek a munkában kell a visszajelzés, bár erre egyre kisebb az igényem.
A minőségi idő valóban a legfontosabb számomra, és a legrosszabb, ha valakivel időt töltünk, de nem minőségit. Engem ez nagyon feszültté tesz, és egyre inkább dolgozom azon, hogy minél kevesebb legyen az ilyen “felesleges” időpazarlás.