Ki ne emlékezne gyerekkorából azokra a rokonokra, akik minden egyes találkozáskor azt kezdték pedzegetni, vajon kire is hasonlít a gyerek… Eltekintve attól az apró részlettől, hogy minden ember önálló személyiség, individuum a genetika hasonlóságok ellenére is, azaz attól, hogy a szemem úgy áll, mint valamelyik felmenőmnek, még nem törvényszerűen kódolt az, hogy olyan leszek, vagy hogy olyannak kell lennem, mint akihez hasonlítanak. Ez persze nyilván árnyaltabbá válik a szocializálódási folyamatok során, hiszen a gyerek a szüleitől sajátítja el a viselkedési mintákat, őket látja legtöbbször bizonyos szituációkban, tehát jó eséllyel eltanul ezt-azt. Nos engem is utolért a végzetem: ha rossz a kedvem, egyből takarítani és rendezgetni kezdek, mert az megnyugtat. Akárcsak az anyámat.
Mindig is féltem attól, hogy hasonlítani fogok bármelyikükre. Mert mindig is egyedi akartam lenni, saját szokásokkal, saját gondolatokkal. De úgy tűnik, elkerülhetetlenül adaptálódtam az értékítéleteikhez, a szokásaikhoz, a módszereikhez. Ami nem feltétlenül rossz, de a tudat, hogy el akartam kerülni és nem sikerült, egyféle kudarcérzet is egyben. Pedig semmiféle rossz szokást nem vettem át tőlük, mert példásan dolgozó, felelősséggel gondolkozó emberek, akiknek talán a legnagyobb hibájuk az életben, hogy mindig csak addig nyújtózkodtak, ameddig a takarójuk ért, mert az ő fiatalságuk még a védelmet és biztonságot sugalló szocialista barakk berkeiben telt. Úgy tervezték, megélnek majd a háztájiból, felnevelik a gyerekeiket, akik jó iskolába fognak járni és jó munkájuk lesz. Ezt a szépséges ideálképet döntötte meg a rendszerváltás és vele jövő bizonytalanságérzet. Azt hiszem nagy segítség számukra, hogy hamar a saját lábaimra álltam s csak anyagilag függök tőlük már.
Ráadásul elkerülhetetlenül olyanná vált a személyiségem, mint a saját apámé. Hiába vagyok mérleg, ő pedig skorpió, ugyanolyan simulékony, konfliktuskerülő emberek vagyunk, ha ránk taposnak, mérgező a szúrásunk és nem tűrjük az igazságtalanságot. Van egyfajta felsőbbrendűségi tudatunk, aminek a táplálásához nincs szükség Mónika-showra vagy Való Világra. Ragaszkodunk a gyökereinkhez, viszont ez nálam már árnyaltabb és mélyebb, a felszínen sokkal könnyebben adaptálódom az új körülményekhez. Szélsőséges hangulatingadozásaink vannak, egy napon belül többször vagyunk nagyon boldogak és nagyon rosszkedvűek is. És ami a legfontosabb: nincs hajlamunk a valódi megbocsátásra, mert a tüske, amit belénk szúrtak, életünk végig ott marad.
A takarítás-rendezgetés hajlama pedig úgy tűnik, valami eltéphetetlen kapocs köztem és a családom közt: hiába látjuk át a káoszt, rosszabb perceinkben ránk tör a teljes lak-átrendezés és domestossal súrolás kényszere, mert egyrészt leköti a fölös energiáinkat, másrészt a rend és a tisztaság új ötleteket, lehetőségeket tár fel, hogy mihez kezdjünk egyes rég nem használt tárgyainkkal. Ma például rendezkedés közben megtaláltam a tavaly nyáron összeállított olvasmánylistámat, amit mindenképp el szerettem volna olvasni, de valamiért mindig meghiúsult. Így ezt most újra előveszem és bepótolom végre.
Vannak azonban tulajdonságok, amit biztosan nem szeretnék átvenni az ősöktől: a kezdeményezésképtelenség, a problémák szőnyeg alá seprése vagy épp a kudarckerülő magatartás nem az én világom, habár utóbbitól nem is olyan könnyű megszabadulni, ha az ember kudarckerülő környezetben nevelkedett. Hiszen a sikerorientáltságot is csak sikerorientált környezetből lehet magunkba szívni, vagy legalábbis saját magunk számára százszor nehezebb kialakítani, mint a környezettől kapni. De egyszer már megfogadtam, hogy csak azokat az energiákat fogom elfogadni, amik számomra hasznosak. Ezért talán a takarításhajlam nem is olyan rossz dolog, mert egyszerre ad teret az emlékezésre és a megújulásra, még ha kicsit terápiás jellegű is az esetemben ez.
Neked aztán tényleg rossz kedved van :S Mi történt?
msnen elmondom
Megértelek, mert rengeteg szülő tulajdonságot én is elleneztem és ellenzek, mégis sok rám ragadt. Egyik kedves ismerősöm mondta egyszer – és ebben van valami – hogy az ember vagy olyasmi lesz, mint a szülei, vagy (ha nagyon sok fej- és szívfájdalmat okoztak az embernek az ősök) egy alapjaiban más jellem alakul ki. Ha valaki olyan lesz, mint a szülei, az eszerint jó dolog, mert olyan környezetben nőtt fel, ami számára mintaértékű és/vagy jól érezte magát benne (azért írom, hogy “vagy”, mert a példaérték nem mindig található meg, egyesek a putriban érzik jól magukat, és azt is viszik, majd adják tovább).
A skorpiók tele vannak jó tulajdonságokkal, lásd: én!
Egyébként sokszor megkaptam már azt a mondatot, mely csupán ennyi volt, de mindent elárul: nehéz eset. 