Ha most bemehetnék az emberi tulajdonságok hatalmas áruházába és levehetném a polcról a számomra szükséges érzelmeket, attitűdöket, viselkedésformákat, a spontaneitás biztos, hogy a legelső, a legfontosabb volna közülük. Függetlenül attól, hogy milyen magasra kell nyúlni érte, vagy hány másikról kell lemondanom érte, jobban vágyom rá, mint hat évesen a földig érő hajú, csillogós ruhájú Barbie-babára. Annyira sokszor érzem, hogy az élet szinte kínosan megtervezett. Minden arról szól, hogy a sűrű életünkben mindenre jut időnk, csak épp azokra a legkevesebb, akiket a legjobban szeretünk, mindenkivel időpontot kell egyeztetni. Eltűnt a világból az, hogy “van egy órám, fussunk már össze, igyunk valamit, beszélgessünk”. Mintha az emberek számára ez a dolog idegenné vált volna.
Pedig a spontaneitás nagyon fontos. Életben tartja az emberi kapcsolatokat. Mert érezteti a barátainkkal, a párunkkal, a szüleinkkel, hogy nem csak a szokásos heti/havi időpontban számíthatnak ránk, hanem máskor is gondolunk rájuk és megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy mosolyt csaljunk az arcukra. Aki nem tud a legváratlanabb pillanatban is szeretni és aki nem hagyja, hogy a legváratlanabb pillanatban is szeressék, elmulaszt egy részt a boldogságból. Azt a részt, amikor látjuk, milyen boldog az, akire gondoltunk és mi milyen boldoggá válunk, hogy láthatjuk a mosolyukat.
