Van a Sanomának egy érdekes kis oldala, a www.megsugom.hu, ahová témától-formától, egyáltalán bármiféle kritériumnak való megfeleléstől mentesen érkeznek rövid, névtelen bejegyzések (talán egyfajta közösségi blognak nevezném). A minap egy 27 éves srác írt egy szösszenetet, a következő szöveggel:
“27 vagyok, szeretnék sokat utazni, világot látni, de a szüleim idősek és betegek, nem hagyhatom itt őket. A gyereknek a feladata, hogy gondoskodjon a szüleiről, de én mérges vagyok rájuk emiatt. De gáz vagyok!”
A kommenteket olvasva kezdtem el gondolkodni azon, hogy mi is lenne ennek a helyes módja, kinek meddig ér a kötelessége, meddig lehet a gondoskodás önzetlen, lehet-e (szabad-e) visszafogni a másikat az önmegvalósításban, hol az a pont, amikor az egész már egyfajta zsarolásba csap át, netalán élősködésbe.
Ez a modern, mobilis társadalom egyik kulcsproblémája is, 30-40 évvel ezelőtt fel sem merült, hogy a fiatalok ne vigyáztak volna a felmenőikre, hiszen egy fedél alatt éltek, egy fazékból ettek. A fiúgyermek születésétől haláláig együtt élt a szüleivel, így észrevétlenül változott meg, melyikük elégíti ki a másik igényeit, tartja el anyagilag. Nyilvánvaló, hogy minden gyerek, aki szereti a szüleit, igyekszik idős korukban is minden tőle telhetőt megadni nekik, tulajdonképp mindegy, hogy ezt milyen érzelem, hála, vagy épp kötelességtudat mozgatja. Az viszont, ha a gyerek lelkiismeret furdalást érez, mert valamilyen okból (távolság, anyagi hiány) képtelen gondoskodni a szüleiről akarata ellenére, gyakran szül konfliktusokat, okoz eltávolodást, depressziós tüneteket.
Márpedig a gyereknek joga van megvalósítani önmagát. És itt nem feltétlen arra gondolok, hogy utazgasson (bár azt sem árt, ha jut rá:) , mint az idézett posztoló, hanem mondjuk arra, hogy többszáz-ezer kilométerre találja meg álmai munkáját kiváló fizetéssel. Vagy lányként az ország másik végébe vagy másik országba megy férjhez/dolgozni (vagy mindez együtt). Vajon van-e joga a szülőnek visszafogni a gyerekét azzal az indokkal, hogy mennyi áldozatot hozott azért, hogy megszülje-felnevelje? Vagy pont hogy ki kell löknie a fészekből, hogy szerezzen tapasztalatokat és alapítson saját családot, ajándékozza meg unokákkal?
A felsorakozó vélemények pont hogy megoszlanak a poszt mögött, az egyik kommentelő lehordja a sárga földig, hogy lehet olyat tenni, hogy a gyerek otthagyja a szüleit, a másik pedig kifejezetten bátorítja az önmegvalósításra. Az én véleményem az, hogy legkésőbb 18 éves korban illik elvágni a köldökzsinórt, de addig is a gyereket önállóságra és pozitív értékekkel való életre nevelni, hiszen ebben az esetben a gyerek ösztönösen, magától visszatér időnként és igyekszik a maximum segítséget nyújtani. Magamból kiindulva, ha engem visszafogtak volna valaha is, biztosan sokkal ellenállhatatlanabb vágyam lenne akár az országot is elhagyni és soha vissza nem jönni, csak meneküljek a kötöttségtől. De így, ahogyan neveltek, mindjárt más a helyzet, mert tudom, hogy megértik, hogy van saját életem, és abban nekik is van helyük és tudják, hogy nem foszthatnak meg attól, hogy dolgozzak ott, ahol úgy meg tudok élni, hogy kényelmesen élek a fizetésemből. Hiszen normális esetben egy szülő arra törekszik, hogy a gyereke boldog legyen, sokszor még arra is, hogy nála sokkal boldogabb legyen. Egy jó szülő felkészül az idős korára, miközben a gyerekét az életre készíti fel és nem arra vár, hogy a gyereke fogja majd eltartani őt. Vannak persze pillanatok, amikor a gyereknek is kutya kötelessége jelen lenni, hacsak nem oly módon akadályoztatott, hogy valóban képtelen rá, de erre is ki lehet találni módokat, hogyan tartják a kapcsolatot, azt hiszem ez ma már nem szabad, hogy probléma legyen.
Ugyanakkor ennek az egészséges balansznak a hiánya a legtöbb családban probléma, személyesen ismerek olyan családot, ahol a lány kb. húsz évesen ment férjhez, alig húsz km-el távolabbi településre, mégis komoly konfliktusforrássá vált az első évben a családnál a lány távolsága, hiszen a szülők – főleg az anyuka – azt állították, férjhez tudták volna adni egy közelebbi településre is. Ez persze már egy másik témakört feszeget, nevezetesen hogy van-e joga beleavatkozni a szülőnek a gyereke boldogságába, de valahol mégis összeér a kettő, hiszen a röghöz kötés is beleavatkozás a boldogságba, a boldogulásba.
Szóval valahol mindenkinek van egy kis igazsága, csak a nagyobb részben mindenki túlkapásokba is bocsátkozik és hajlamos csak feketén vagy fehéren látni a dolgot. Egy biztos: a szülő nevelésén múlik, hogy a gyermeke hogyan fogja a későbbiekben kezelni a megváltozott körülményeket és lehetőségeket.
uhh, kirázott a hideg a “férjhez adni” kifejezéstől. érdekes, ebben a szókapcsolatban lényegében minden benne van, amit a modern (posztmodern? késő modern? éljen a komm… @=P) társadalom helytelennek tart, én pedig már egyenesen betegnek. oké, tudom a házasság nemcsak érzelmi, hanem vagyoni szövetséget is jelképez(ett), blabla, most nem ez a lényeg.
hanem, h nekem pl eszembe sem jutott 18 évesen “kirepülni”, és ennek oka most elgondolkodtatott. piszok jó dolgom van itthon, saját lakrész, fullos ellátás, ráadásul nyíreggyel is abszolút elégedett vagyok. semmi okom a távozásra, ugyanakkor biztos vagyok benne, h egy kisvárosból vagy faluból akár 14 évesen el akartam volna menekülni. nem azért, mert “gáznak” tartanám, hanem mert mindenkinek megvan az optimális élettere. az enyém pedig az eddigi jelek szerint a “nem túl kicsi és nem túl nagy város”. szóval a szülő-gyermek kapcsolaton kívül ilyen prózai okok is befolyásolják sztem az önállósodást és a későbbi viszonyokat. (ugyanakkor persze nem laknék az őseimmel, ha kölcsönösen egymás agyára mennénk…)
Ez az élettér dolog kifejezetten fontos, én 10 évesen kezdtem a menekülést kisvárosba a faluból, majd 18 évesen kisvárosból nagyobb városba. És Debrecenben pont azt szeretem, hogy nem túl kicsi, nem túl nagy, az életem le tudnám itt élni, csak lenne munkám
De ha úgy alakul, még Pest sem túl nagy, azt is meg tudnám szokni, max az zavarna, hogy többet kéne tömegközlekednem, Debrecenben viszont minden, ami 3 km-en belül van, elérhető jó fél óra alatt gyalog 
Szerencsére nem megyünk a szülőkkel mi sem egymás agyára, de azért unalmas is otthon a poros semmiben beszűkült tudással és információhalmazzal élni. De Debrecen kocsival két órányira van, nem vészes távolság, busszal is maximum 4 óra alatt hazaérek – átszállásokkal együtt. Így kellő távolságot tartok élettér és önállóság szempontjából, viszont ha szükségük van rám, elérhető vagyok.
+ jó a dizájn!
Érdekes a téma, de szerény véleményem az, amit a feketén-fehéren gondolkodásról is írtál, hogy csak a szösszenetet író fiatalember tudja eldönteni, hogy akkor most enged a “kötelességének” (amennyiben úgy érzi, hogy kötelesség), vagy sem.
Számomra például felfoghatatlan az a mondat, hogy “haragszom emiatt rájuk”. Miért is? Azért mert betegek-idősek? Hogy emiatt segítségre szorulnak? Ez finoman szólva is pofátlanság (ezt persze nyilván az én neveltetésem, látásmódom miatt gondolom), mert az embernek prioritásokat kell felállítania az élete során, mindig, és ez is egy hasonló eset: vagy élem a kis kényelmes, szabad életem és kedvemre utazgatok/dolgozok/családot alapítok, itt vagy ott, vagy segítem a szüleimet. Ebben a döntésben mindenki saját maga kompetens. Miért én, neten böngésző huszadrangú idegen, döntsem el helyette, mit kell vagy helyes tennie?
Persze nyilván lehetséges, hogy vannak egyéb háttértörténések is, amiért haragszik, pl. ha a szülők abszolút, a gyerek igényeit nem szem előtt tartva zsarnokoskodnak, de akkor ezt is meg kellene említeni a probléma felvázolásakor, ha már arra vetemedik, hogy nyilvánosan kér tanácsot, véleményt az interneten. Egy ilyen 3 mondatos monológból a lehető legkevesebb és érdemtelenebb információt lehet kiszűrni.
Ettől függetlenül jó a cikk, szeretem, amikor társadalmi/emocionális témákat boncolgatsz