Délután bementem a televízióhoz. Kicsit szédültem, de azt hittem, csak mert elfelejtettem reggelizni a nagy sietségben, aztán az ebéd is kimaradt valahogy. Napok óta be sem kapcsoltam a tévét. Végighúztam a kártyát az ajtón. Beléptem, s felmentem a sportszerkesztésibe. Egy ismeretlen szőke lány jött szembe, kávéval a kezében. Sosem láttam még. Hirtelen rossz érzésem támadt, s még jobban szédülni kezdtem. Végigmentem a folyosón, benyitottam, s teljes meglepettséggel néztek rám.
- Mira! Hát te hol a fenében voltál? – kérdezték egyszerre öten.
Először válaszolni sem tudtam, csak egy mosoly suhant át az arcomon.
- Szerintünk ez nem vicces. – mondta Ingrid. – Tegnap monsieur Calvez már nagyon dühös volt. Jobb, ha mihamarabb felkeresed. Azt üzeni, beszédje van veled.
A következő kép már az utcán ért. Hát ez az ára a boldogságomnak. Éreztem, ha kapok valamit az élettől, az nem ajándék lesz. Az eső is szakadni kezdett. Tovatűnt a reggeli napsütés, először csak csepergett, aztán mintha dézsából öntenék. Csak szédelegtem. Mi lesz most velem? Az ösztöndíjam szinte semmire nem elég… Leültem egy buszváróban, mert már állni sem bírtam. Csak forgott körülöttem a világ. Ideje lenne enni valamit. De nem bírok. De nagyon kívánok valamit. Nem tudom mit, csak valami savanyúra vágyom. A ruhám, a hajam, mindenem elázott, de ez volt a legkisebb gondom. A reggeli boldogságom mintha egyszerűen elillant volna. Brian szerelmes csókja még égett az ajkamon, s ez adott erőt, hogy legalább hazáig eljussak. Minden egyes lépés egyre jobban elszakított az álmomtól. Úgy éreztem, felesleges az egész egyetem, felesleges volt idejönni Lengyelországból…Dulakodtak bennem a gondolatok. Akárhányszor kezdtem elveszíteni a reményeimet, mindig Brian arca jelent meg előttem. De még mindig nem tudtam, mit tegyek. Nem akartam neki sírni. Nem akartam, hogy még miattam is aggódnia kelljen. Felvánszorogtam a lépcsőn, s amint benyitottam az ajtón, s elfordítottam a kulcsot, aztán mintha egyetlen színes örvénnyé vált volna körülöttem az előszoba. Aztán elsötétült minden.
Fogalmam sincs, mennyi ideig feküdhettem ájultan, valamikor este felé tértem magamhoz. Biztos csak a kimerültség, gondoltam. Nagyon megéheztem. Kirámoltam a fél hűtőt, soha nem ettem még egyszerre ilyen sokat. Édeset, savanyút, sósat, mindent együtt. De jólesett. S nem tartottam be a reggeli fogadalmam: elszívtam a dobozban lévő tizenkét szál cigit. Zsinórban. Aztán bezuhantam az ágyba.
Másnap reggel még mindig ugyanúgy szédültem. Szinte támasztanom kellett a falat, hogy lépni bírjak. Aztán eszembe jutott, hogy valamit elfelejtettem. Ráütöttem a számítógép bekapcsoló gombjára.
Jelszó.
Skype.
Rákerestem a mobilszámra. „Petit Baboo” – ezt írta ki. Mögötte: „loin”, azaz távol. Biztosan edz. – gondoltam. Nagyon szégyelltem magam, biztosan keresett az este. Én megígértem neki. Megígértem, s máris csalódnia kellett bennem.
Iszonyatosan kívántam valami édeset. Tegnap estéről maradt még csokis croissant. Egy fél tábla csoki, vaníliás tej, muffin.
- Ez nagyon nem normális. – mondtam magamnak. – Dehát fáradt vagy. Szétesett. Biztosan csak azért.
Aztán néhány perc múlva iszonyatos hányinger jött rám, alig értem el a mosdóig.
Nem értettem. Semmit nem értettem. Hogy mi történik velem. Hol van most a Szűzanya? Most nem akar vigyázni rám? Ó persze, hiszen én nem is hiszek benne. Biztosan azért nincs itt.
Odabentről csipogott a számítógép. Brian státusza „online”-ra változott. S máris jött az első üzenet.
- Szia kicsim. Hogy vagy?
- Jól vagyok. És te? – kérdeztem vissza.
- Itt süt a nap. Épp edzeni voltam. Lassacskán meglesz a négyfordulatos Lutz. De még sokat esek. Tegnap nem voltál itt…[lefelégörbülőszáj]
- Elaludtam. Nagyon fárasztó napom volt. Sajnálom.
- Valami baj van? Olyan furán írsz.
- Nincs semmi, csak még mindig fáradt vagyok.
- Én tudom, mire lenne szükséged…[nagymosoly]…csak kétlem, hogy így menne.
- Lol.
Egyszerűen nem volt energiám többet válaszolni.
- Nagyon hiányzol.
- Te is nekem.
- …és anya is üdvözöl. Itt nyüzsög mellettem. Azt kérdi, mikor jössz Poititersbe?
- Mondd meg neki, hogy ha elviszel, ott leszek…
- Azt mondja, jövő héten hozzalak el magammal…ja, és azt mondja, szép vagy nagyon. Én meg már vagy ezerszer mondtam, de ezeregyedszer is mondom: „GYÖNYÖRŰ VAGY”.
- [mosoly]
- De szépen mosolyogsz…
S ekkor újra rám tört a hányinger.
Mostmár nagyon éreztem, hogy valami nem stimmel.
…Gyanakodni kezdtem.
…Ez már nem kimerültség.
…De hát soha nem…
…Az nem lehet…
…Mert mindig…
…De akkor, reggel…
…Lehet hogy…
…Istenem, mi van, ha mégis…
Küldtem egy puszit Briannak, s megígértem neki, hogy negyedóra múlva újra jövök, csak dolgom van…
…Sarki gyógyszertár.
…Tízméteres sor.
…Fülledt levegő.
…Légkondi luxus.
…Barátságtalan kiszolgálás.
…Hát már csak erre van szükségem.
Hazaszaladtam.
…Mosdó.
…Tíz perc feszült várakozás.
Brian rezgeti a képernyőm. Már vagy ötödjére.
…Nem akarom! Ne! Nem lehet!
De megtörtént. Zokogva csúsztam a sarokba. Hiszen még csak huszonegy éves vagyok. Most mi a fenét csináljak? Mit? El merjem mondani neki? Ő is csak huszonnégy. Előtte az egész élet…
Újabb doboz cigi. Csak történtek az események. Este Brian újra bejelentkezett. Beszélgettünk. Felületes, semmitmondó dolgokról. S közben szenvedtem. Fájt minden porcikám a gondolattól. Az elmúlt egy hét. A tökéletes, idilli boldogság. S most…Istenem.
Napok teltek el így. Csak feküdtem az ágyban, s azon gondolkodtam, mihez kezdhetnék. Arra is gondoltam, hogy azonnal elvetetem. De nem tudtam ilyen kegyetlen lenni. Mi van, ha ő szeretné? És ha nem? Tele voltam kérdésekkel. Kételyekkel.
Vasárnap megbeszéltük Briannal, hogy másnap délben érkezik. Az anyukája is küldte a mindennapos üdvözletét. Féltem a találkozástól. Amennyire örültem, hogy újra látom, annyira féltem. S még a munkám is. A teljes bizonytalanság.
A reptéren vártam Őt. Kilépett a kapun, s futni kezdett. Futott felém, s szorosan a karjába zárt. Olyan jólesett érezni. Az ajkait, amik ugyanúgy perzseltek, mint egy héttel ezelőtt. A kezét, ahogy a hajamba túrt. Az egész testét, ahogy hozzámsimult. Hirtelen biztonságban éreztem magam. De még mindig nem tudtam, hogyan mondhatnám el neki.
Láthatóan alig várta, hogy átérjünk Montmartre-ba, hogy bezáruljon mögöttünk az ajtó. Ledobta a kabátját és a sporttáskáját, a bőröndjével együtt. Azonnal csókolni kezdett, s egy perc múlva már a pulóverem és a topom is lekerült rólam. Ott, az előszobában. Minden érintéséből éreztem, hogy egy teljes hete csak erre várt.
Úgy negyedórával később, miután összeszedtük a ruháinkat az előszoba sarkaiból, belépett a szobámba:
- Oh. Látom, lakótársaid is lettek… – jegyezte meg.
Csak néztem rá értetlenül.
- Legalább két malacot kellett magadhoz venned, hogy ekkora rendetlenséget bírj csinálni. 
- Bocs. Kicsit össze-vissza vagyok…de mindjárt elpakolok. – mentegetőztem.
De Brian csak nevetett.
- Nem muszáj most rögtön. Rengeteg időnk van még…
Én viszont erőt vettem magamon.
- Valamiről beszélnünk kell. – néztem rá komolyan.
- Megijesztesz. Valami baj van, kicsim? Szeretsz még?….jaj, ez egy ostoba kérdés volt. Bocsáss meg…mondd, mi az?
- Nem tudom, hogy mondjam el…
- Próbáld embernyelven. – javasolta kacér csillogással a tekintetében.
- Ez most nem vicces. – húztam el a számat…
- De ha nem nyögöd ki végre, akkor nem fogom megtudni.
Elléptem az öleléséből, s kimentem a fürdőszobába. Kíváncsian nézett utánam. Mikor visszajöttem, ránéztem, az arcom lángba borult, s a kezébe nyomtam. A szekrénynek támaszkodtam. Felkészültem rá, hogy akár rögtön fel is veheti a kabátját, s elrohanhat. Néhány percig csak némán nézett. Hol a kezében lévő tesztre, hol rám.
- Ez…ez biztos? – kérdezte. Olyan hangsúllyal, hogy képtelen voltam megállapítani, mit érez.
- Azt hiszem. – feleltem elhaló hangon, a legrosszabbra számítva.
Közelebb lépett hozzám, átölelt, a tenyerébe vette az arcom, s gyengéden megcsókolt, ugyanazzal a finomsággal, mint egy héttel ezelőtt, azon a reggelen…
- Van kedved neveken gondolkodni? – kérdezte mosolyogva.
Hirtelen nem tudtam mire vélni, csak néztem rá, ártatlanul, zavartan.
- De…
- Mit de?
- Öööö.. – nem bírtam kinyögni egyetlen értelmes szót sem.
- Add a kezed! – kérte.
Odanyújtottam, s a szíve fölé tette.
- Érzed ezt? Majd kiugrik izgalmában…Hidd el, semmi sem tesz most boldogabbá…
S a hasamra tette a kezét.
- A mienk. Nagyon szeretlek, Mira.
Interakció
Vélemény?