Csendes este volt. Gyenge szellő fújdogált a parton, nem is tudom, mit kerestem ott. Egyszerűen jólesett. Csak ülni a víz mellett, figyelni, ahogy percenként csapdossa a hullám a lábaimat. Le szerettem volna vetni mindent, de bennem volt a félsz, hogy valaki arra jár és megláthat. Halkan morajlott a víz, fel-fel csapott a part menti sziklákra. Az eget néztem. A nagy göncöl felettem feszült az összes csillagával. Nyugtalan voltam, nagyon nyugtalan. Kínzott egy érzés hosszú ideje. Végignyúltam a vizes homokban, éreztem, ahogy a nedves szemek a kezem közt szétmorzsolódnak. Semmilyen volt, mégis jelentett valamit. Egyszer csak egy nagyobb hullám hirtelen átcsapott felettem, a szemembe ment, prüszkölve kapaszkodtam a szilárd talajba, majdnem elvitt a víz, engem, aki soha úszni nem tudtam…
Aztán visszahúzódott az óceán, de én még mindig rémülten kapaszkodtam. Éreztem, hogy valami kemény apró dolog feszül az ujjaim közt, de a parton nem voltak se kavicsok, se kagylók, se csigák. Óvatosan megmarkoltam a homokkal együtt, majd lefejtettem a kezemről. Egy piszkosfehér kis bogyó maradt a kezemben, soha nem láttam ilyet. Csak ahhoz tudtam hasonlítani, amit a gyöngyhalászok képein láttam. De képtelenség – gondoltam. Hiszen ahhoz mélyre, nagyon mélyre kell merülni. Hosszú időt és energiát igényel a megtalálásuk, azért is olyan értékesek. Kevés van belőlük és a világ krémje önelégülten viseli őket a bálokon, mert egyedinek, fontosnak, kiváltságosnak érzik magukat tőle. De elsőre olyan kis semmilyen volt. Forgattam a kezemben a kis semmilyen piszkosfehér golyócskát. Hiába igyekeztem tudatosítani magamban, hogy csak egy apróság, mégis hirtelen magával ragadott az érzés, hogy ilyen senkivel nem történik. Nem kell soknullás számot írni egy csekkfüzetbe azért, hogy itt pihenjen a tenyeremben. Kicsit különlegesnek éreztem magam. Így tértem aludni.
Másnap délután még mindig ott pihent az éjjelszekrényemen az igazgyöngy. Továbbra is képtelen voltam elhinni a létezését, úgy döntöttem, este visszatérek a partra, hátha találok rá valami magyarázatot, hogyan juthatott ki az óceánfenékről. Botorság lett volna azt hinnem, hogy pont engem keresett. A gyöngyök nem keresnek csak úgy embereket. Csak az emberek keresnek gyöngyöket, azért, hogy meggazdagodjanak belőlük. Utálatos üzlet. A ritkaságok ott vannak jó helyen, ahová a természet teremtette őket… Pont ezért nem tudtam elhinni, hogy ott van a kezemben. A lelkem egyik fele vissza akarta adni az óceánnak, a másik pedig megtartani örökkön örökre, hogy velem maradjon az az érzés, hogy különleges vagyok, hiszen engem választott… Képtelen voltam eldönteni mit akarok. fájt volna, ha elvesztem, de féltem is megtartani. Féltem különlegesnek lenni, féltem, hogy olyan érzés, mintha világítanék az emberek között, más lennék mint mások. Rémítő volt. Végigdőltem a homokon, talán kicsit el is szundíthattam a kellemes késő esti hűvösben.
A következő pillanatban azt éreztem, hogy az életemért küzdök. Fojtogatott a víztömeg, kerestem a partot, de már nem találtam… besodort a víz, hányt, vetett, tehetetlennek éreztem magam. Szorítottam a markom, ahogy csak tudtam. Hirtelen iszonyatos ütést éreztem a hátamon, egy sziklához csapott az örvénylő óceán. Ösztönösen kaptam felé, hogy mentsem az életem… Még félig fuldokolva kapaszkodtam a sziklán és valami melegség volt a karomon. Csendesen csordogált egy apró vérfolyam a tenyeremből, félelemmel telt nyugodtsággal néztem, de már semmi sem volt az ujjaim közt- Akaratom ellenére visszaengedtem életem egyetlen megtalált igazgyöngyét az óceánba. Csak addig talált meg, amíg elhitette velem, hogy egészen különleges vagyok. Talán holnap egy másik árva gyöngyhalász kezében feszül majd, talán egy ékszerdobozban végzi kifényesítve, talán visszatér oda, ahonnan jött. De az képe mindvégig itt marad bennem. A kis piszkosfehér golyócskáé, amely életem legszebb emléke marad, még ha nem is volt olyan tökéletes, mint hittem, de mégis többet adott, mintha valaki a kezembe nyomta volna.
Interakció
Vélemény?